Kontra Ágnes

A kétezres évek eleje, vagyis pályakezdése óta figyelem Kontra Ágnes pályáját, s folyamatos, egyenletes eltolódást látok a földies jellegű képi világtól az égi szférák felé. Kezdettől fogva az absztrakt festészet vonzásában alkotott, még ha ezt eleinte bizonyos tájképi tendenciák árnyalták is. A 2006-ban festett Lépcsők és utak című sorozatán úgy tűnhetett, a címadó témákat festi, azonban a művek lényege már ekkor is a láthatatlan, a köztes, a közeg volt, úgy is mondhatnánk, a belső látásában megragadható tartalmakat kereste már ekkor is.

Ezzel a szöveggel nyitottam Agnes Kontra kiállítását a B32 Galéria és Kultúrtérben. Lassan kell olvasni, majdnem mintha vers volna: Látósdit fogunk játszani a testvéremmel. Lehunyom a szemem, a testvérem is lehunyja az övét, a nap felé tartja az arcát, a nap átsüt a szemhéján, át a bőr és rétegein, át az erek falain, át az izmok szövetein, át a sejtek membránjain, át a finom hártyákon, át a retinán, a pupillán, a csarnokvizen, fénykört lobbant a szemhéja mögött, vörös fénykört, fekete lángot, érzem, látom.

_ a jelenért / _ for the present A teremben Kontra Ágnes helyspecifikus installációja látható. Az elnevezés arra hívja fel a figyelmet, hogy itt a műtárgy a megszokottól eltérő módon van kiállítva. A művet hangsúlyosan veszi körbe a tér, ami a kiterjesztett mű részét alkotja, a kettő együtt képez oszthatatlan egységet. Ez az egység hozza létre a szituációt, amibe a néző belép, az ő aktív figyelmével együtt alakul ki az értelmezési helyzet.

Álljunk meg és csöndesedjünk el egy pár percre egy fontos épületavató ünnepség közepette, mert a figyelmüket most egy képre, egy festményre szeretnénk rá irányítani. Nem véletlenül használtam a „csöndesedjünk el” kifejezést, mert Kontra Ágnes festőművész itt látható képének is egyik atmoszférikus jellegzetessége – értelmezésemben – a csend, ugyanakkor, amikor ezzel szimultán módon, a képen hangsúlyos a feszültség.

Mielőtt az itt látható anyag teljes egészében összeállt pár alkalommal beszélgettünk a művésszel, s szóba került a kiállítás címe is. Valószínűleg a műveket semmilyen módon nem befolyásolta – vagy befolyásolná, kizárólag az idegen nyelvű látogatóknak adna némi támpontot, ha a kiállítás címe angolul is olvasható lenne. Nekem egészen döbbenetes volt, amit Ági elmesélt, hogy több angol anyanyelvű barátja sem talált az angolban az ÁTLÁTÁSOKra megfelelő szót. A magyar nyelv kifejezőkézsége lenne ennyire gazdag? Magyarul az átlátás rengeteg asszociatív és konkrét jelentéssel is rendelkezik. Elsődlegesen valami felületen, vagy nyíláson keresztüli átlátásra, vagy valami felett való konkrét átlátásra, vagy mint „átlátásra a…

Megvolt ez a cseresznyevirágzás valamelyik távoli tavaszon, és szemlélted már hanyatt dőlve a lombokat így. Megvolt, de lefotózni nem lehet az ilyesmit, az nem idéz illatokat így sosem.

Táj, pára, hegy, virág, felhő. Egymást fedő színrétegek rajzolják ki az alig felismerhető, inkább csak sejthető természeti alakzatokat. A táj harmóniáját sohasem zavarja meg emberi lény, legvégső lényegét látjuk az elemeknek: a maga minőségében mutatkozik meg a lomb, a pára, a levegő. Gyanítható, hogy nem valóságos tájakat látunk, a természeti motívumok csak megjelenítő eszközei a belső képeknek, melyek a fenség, az erő, a magány lírai megfogalmazásai. Ezek a szálak ágyazzák be Kontra Ágnes műveit az európai művészeti hagyományba.

Figyelmem középpontjában a színekkel megjelenített tér áll. Jelenlegi sorozataim (2013) kiindulási alapja a fény, a szivárvány színei, a felhők, a virágzó fák. A virágzó fák az égbolt előtt egyszerű színfoltokká válnak a szemünk előtt. A közelségtől, vagy a messzeségtől elmosódnak. 

Mintha a természet szállt volna a vásznakra a maga teljes, megkérdőjelezhetetlen és ésszel fel nem érhető minőségében. Fellélegzek, és legszívesebben hátradőlnék. Ezek a képek szemlélődésre és ellazult, befelé történő utazásra hívnak. Felhők, földekről felszálló pára, hegyvonulatok, utak varázsolnak el, kacéran csalogatnak egy máshogyan érzékelhető világba.

„A lélek fénye színekbe költözik, a színek alakot öltenek, a formák megmozdulnak, a mozdulat hangot ad. És vers szól és kép kerül a falra.” (Mányoki Endre, író, kritikus, a Magyar Képzőművészeti Egyetem adjunktusa – Harmatpont c. kiállításának megnyitójára)

Biztosan Önök közül is sokan átélték már azt az érzékcsalódást, amikor hosszú, autón, buszon, vagy vonaton töltött utazás után, ami alatt órákig a szembe jövő táj filmje pergett a szemeink előtt, megállva és mozdulatlanul magunk elé meredve azt tapasztaljuk, hogy valami különös lassúsággal mintha szembejönnének a tárgyak, egész környezetünk. A mozdulatlanság, miközben láthatóan áll, mégis mozogni látszik. A kifáradt retina, a látóidegek megtréfálják az embert.

A természetben nincsenek színek. A természetben anyagok vannak, struktúrák, kölcsönhatások, törvényszerűségek, folyamatok, és még ki tudja, mi minden. Színek nincsenek. Idő sincs, csak egymás utániságok rendszere. Szép sincs, és hasznos sincs. A természetben természet sincs. A szín, az idő, a szép, a hasznos, a természet meg a többi fogalom: mind elvonatkoztatás. Nekünk van szükségünk rájuk, nem az Univerzumnak. Nekünk, embereknek. De miért?

Plesz Antal építész mester aforizmája szerint „Korkülönbség már pedig nincsen, csak kor van és különbség.” Vagyis mindegy, fiatal vagy-e vagy öreg, ha jó, amit csinálsz, akkor jó, ha meg rossz, akkor azt semmi sem menti. Szóval nem egyszerű az induló művész munkáinak sajátosságát megragadni, mert nem az életkorral kell foglalkoznunk, hanem a művekkel, engem mégis érdekel a művészi pályakezdés helyzete. Kontra Ágnes a lehető legjobban indul, hiszen ott van festményeiben az a felütés, a festői probléma felvetése, amely megalapozza a művész jövőjét. Ez a felvetés pedig a semmit, a tárgyat és a szemlélőt magában foglaló közeg, másképpen atmoszféra megragadásának szándéka.…

Az első mozdulattól kezdve, az első ecsetvonástól, az első folt fölrakásától klasszikus ez a festészet, mert nem keres, hanem talál. Az előzményről annyit biztosan tudhatunk, hogy Kontra Ágnes egyszer és mindenkorra eldöntötte, hogy az európai klasszikus táblakép festészet világát teremti újjá, ezen belül is a magyar képzőművészet azon iskoláját műveli, ahol a technikai és az intellektuális igényesség, a mívesség finom, rejtett, szemérmes lírával teljes.