Figyelmem középpontjában a színekkel megjelenített tér áll.

Jelenlegi sorozataim (2013) kiindulási alapja a fény, a szivárvány színei, a felhők, a virágzó fák.
A virágzó fák az égbolt előtt egyszerű színfoltokká válnak a szemünk előtt.
A közelségtől, vagy a messzeségtől elmosódnak. 

Az ember érzékelésében a fókuszált és a pontatlan végpontjai között mozog. A látásunk néha tű éles néha a fáradt szem hirtelen fókuszálni képtelen. Bizonyos részletek a sejtelmes látvány ellenére azonban finomabban felfoghatókká válnak.

Képeimen rögzítem azt a különös átmeneti állapotot, amikor kibontakozik, vagy eltűnik, elmosódik egyik alak a másik mellett. Egyszerre konkrét: virágot, ágat vagy felhőt látunk; tehát értelmezhető, a formára ismerés élményét adó a látvány; ugyanakkor változatos színes fényfoltokká olvadó ugyanaz a növény, felhő, ág.

A virágzó ágak egyes képeken az ellenfényben színüket vesztve árnyakká válnak a világos háttér előtt. Monokróm felületet alkotva egyediségüket vesztve monoton tömeggé válnak. Keretezik a szem szabad útját, akadályozzák a „látást” hogy a felvillanó égboltból, a messzeségből csak töredékesen, mozaik-szerűen részesüljön a szemlélő. A világos foltok maguk is inkább tüneménynek tűnnek, mint az összemosódó árnyékká vagy egy mintává, motívummá vált közeli látvány. A virágok elevenek, színesek, illatosak, tünékenyek. Efemer jellegüket stigmaként magukon hordják.

A képzőművészeti tevékenységet lecsendesedett állapotnak is tartom.
Ennek következtében is, képeim egyszerűsítéssel jönnek létre.
Az egyszerűsítési folyamatot sokszor jóval azelőtt megállítom mielőtt a festői témám az érzékelési tapasztalatok fölé emelkedve gondolattá, egy geometrikus formává válna.
A gesztusok nem kontrollált kézjegyek is a képen maradnak.
Így kerülnek képeim az ábrázoló és absztrakt határára.

Képeimen a festékanyagnak nem az anyagszerűsége vagy saját, -tulajdonságából következő véletlen- mozgása a fontos; a gondolatok megfogalmazhatóvá tételében segít, együttműködik nem saját életet él.
A képeken megjelenő sűrítés a jelentést nem vonja ki a látványból és hagyja egyedül a formát. Ez a mozdulat nem jelentéselvonáson alapul. Reakciók, analógiák és képzetek sorát nyithatják meg a nézőben.
Nem erőltet semmit, csak játékteret biztosít ahhoz, hogy a képen található jeleket, színfoltokat, vonalakat szabadon kapcsolatba hozza a néző is belső világával.

A redukció szoros kapcsolatban van a komplexitással, a világ csak egyszerűsítéssel képezhető le.
Alkotói folyamatomban a saját látásom egy fajta filozófiai értelemben vett folyamatát is modellezem.
Festői módszerem és egyéni megismerési folyamatom tehát egymással analógiába hozható.

A vásznaimra finom rétegekben kerül fel a viszonylag híg anyag.
A több vékony festékréteg, mint finom anyagok lebegnek egymás mögött.
Színről színre ölt formát és, vagy, veszti el határozott formáját és válik tüneménnyé, relatívvá egy alakzat.

Az ember mentális gondolataiban, valóságos történetében lépésről lépésre egyre messzebbre jut. Egyre több belátást nyer, ahogyan egyre „tisztábban lát”. 
Az élet egy színes tér, történetek, motívumok, események halmaza. Az átalakulások, kirajzolódó biztos mozdulatok, tisztán kihallható szavak, értelmezhető belátások mintegy sűrűsödései, viszonyítási pontjai lehetnek a térnek.

Kontra Ágnes, 2013. november