Muladi Brigitta: Átlátások

Mielőtt az itt látható anyag teljes egészében összeállt pár alkalommal beszélgettünk a művésszel, s szóba került a kiállítás címe is. Valószínűleg a műveket semmilyen módon nem befolyásolta – vagy befolyásolná, kizárólag az idegen nyelvű látogatóknak adna némi támpontot, ha a kiállítás címe angolul is olvasható lenne. Nekem egészen döbbenetes volt, amit Ági elmesélt, hogy több angol anyanyelvű barátja sem talált az angolban az ÁTLÁTÁSOKra megfelelő szót. A magyar nyelv kifejezőkézsége lenne ennyire gazdag? Magyarul az átlátás rengeteg asszociatív és konkrét jelentéssel is rendelkezik. Elsődlegesen valami felületen, vagy nyíláson keresztüli átlátásra, vagy valami felett való konkrét átlátásra, vagy mint „átlátásra a szitán”, a látszaton túli igazság ismeretére utal, vagy egy probléma megoldásának gyors felismerését is jelentheti.

De a jelentés igazán nem is igazán fontos, hiszen itt éppen arról van szó, hogy a képeket mint jelentés, de nem tartalom nélküli színfelületeket mennyire képes befogadni a néző, vagy mennyire tud maga is belehatolni, részévé válni – lelassulni hozzá.

Az átlátás talán a mintázott képeknél lehet fontos, ahol a mintákon keresztül a művész egy plusz információt juttat be a színfelületek mellett.

Tagadhatatlan, hogy Kontra Ágnes mostani kiállításának az alapja a színekkel való intenzív viszonyának kifejeződése.

Egy festőnek általában és alapvetően a színek jelentik a legnagyobb kihívást, legyen az figuratív, tárgyi festészet, vagy absztrakt. Ha levesz a polcról egy színt, az már számos aspektust azonnal meghatároz. A festészetben a színek tiszta jelenléte, egyfajta művészeti-festészeti belső problémákkal, törvényszerűségekkel való intenzív foglalkozást is jelent, vagy a gondolkodásnak a spirituális szintjét, ahol a kép, mint a festészet szimbóluma jelenik meg, s a művész a festészet legtisztább lehetőségeit kutatja.

Ha a színek nem formáznak meg semmit, akkor is érzelmeket, érzeteket, hangulatokat fejeznek ki, vagy hoznak elő az emlékezetünkből. Ennek megfelelően beszélhetünk hűvös/meleg, nedves/száraz, lazúros/sűrűn fedő, légies/súlyos vagy közelhozó/távoli színekről. S természetesen a környezet színei is hatással vannak érzékelésünkre. Mindenesetre a színek erejével ható művek sokkal inkább hagynak a magunk világában, mint a figuratív képek. A meditatív jelzőt éppen ezért alkalmazzuk rájuk előszeretettel.

Johannes Itten (1888-1967) svájci művészetpedagógus szinte teljes pályafutását azzal töltötte, hogy a színek tulajdonságait és azok használatával kapcsolatos tapasztalatait gyűjtse, rendszerezze. Megfigyelései szerint mindenkinek saját palettája van, vagyis olyan színkészlete, ami elemeiben meglehetősen eltér a többiekétől, és az egyén természetes adottságait követi. Például nagy szerepet játszanak a saját színei a hajszín, szemszín, bőrszín, a választásaiban.

A színek esztétikájával, érzékelésével és használatával kapcsolatban a következő rendszertani megállapítást tette:
Mindannyian három szinten vagyunk képesek a színeket használni és értelmezni:
1 – érzéki-optikai – impresszív szinten, amikor a színt saját magunk számára kiválasztjuk, vizuális alapokon.
2 – pszichikai – expresszív szinten, amikor hagyjuk magunkat irányítani a saját állapotunktól, s ennek is hatást engedünk a választásában.
3 – intellektuális-szimbolikus, vagyis konstruktív szinten, amikor az irányt saját magunk, tudatosan választjuk a témához. Mint pl. a levegő-ég-víz alapja kék, a nap sárga, vagy vörös.

Johannes Itten sorrendjét én megváltoztatnám, és legelőre tenném az intellektuális szintet, ami szerintem megelőzi a másik kettőt. S egy nagyon fontos momentum nem szerepel ebben, s ez a játékosság, a kísérletezés, ami a szabadság magas foka.

Arthur C. Danto A közhely színeváltozása című kötetében Kirkegaard sztoriját írja le, akinek volt egy frappáns története egy monokróm képpel kapcsolatban. Kapott egy vörös festményt egy művésztől, aki arra kérdésére, hogy mit ábrázol, azt válaszolta, hogy a kép a Vörös tengeren való átkelést ábrázolja, amikor a zsidók már átkeltek, s az egyiptomiak vízbe fulladtak. Ha a képhez nem ad magyarázatot, akkor marad a vörös szín sokféle asszociációja, a vér, a fájdalom, a láz, a pokol, vagy a szenvedély, heves öröm, a naplemente túláradó csodája, ami nagy valószínűséggel úgy színeződik tovább, amilyen a pillanatnyi hangulatunk, élethelyzetünk. Vagyis a festmény képes velünk változni, szabadon formálódik általunk.

De van még egy fontos összetevője a színnek – telítettségének, árnyalatainak – és az a fény.

Ági képeinek hatásmechanizmusában természetesen nagy szerepet kap a megvilágítottság iránya, mértéke, s ez természetes, hiszen a színek a szem számára csupán fény közvetítése által érzékelhetőek. Vagyis „A szín egy agyban keletkezett érzet, az agy reakciója a fényre”.

Newton 1666-ban felfedezte, hogy a prizma a fehér fényt a színspektrum különböző színeire bontja. Ha „a prizmára fehér fényt bocsátunk, akkor az a prizmán áthaladva színeire bomlik. A felfogó ernyőn színes fénysávok jelennek meg az alábbi sorrendben: vörös, narancs, sárga, zöld, kék, ibolya. Ezt a sávrendszert színképnek vagy spektrumnak nevezzük.”

A kiállításban olvashatunk egy pár szöveges művet, s egy verset, amely a művész sajátos színspektrum leírása versbe foglalva. S a költészethez nem csak a szavakkal is kifejezhető érzések felerősítése okán van közük ezeknek a képekhez.

A monokróm kép a színek redukált használatának következtében - a saját belső törvényszerűségek által válik meghatározottá, vagyis az érzékeny harmónia, az egység, vagy a kontrasztok, a ritmusok, dinamikus rendszere lesz.

A művész részéről ez a munka egy folytonos küzdelem, harc az idővel, a napszakokkal, a hangulatokkal, a saját belső változásokkal, amit az adott fényviszonyok és nem utolsósorban a téri helyzetek nagyban befolyásolnak.

Ez a műtípus a nyitottságot hangsúlyozza, azt, hogy ez a tiszta, abszolút festészet, amely nem zár le, nincs konkrét tárgya, nem „ikonikus”, inkább metafizikus, amely nemcsak a „kép” ábrázolását hagyja el, de az anyagról, mint tiszta matériáról is lemond.

Habár valljuk be a képeknek közük van a valósághoz, mintegy „valóságközeliek” (ahogy épp a vonaton idefelé olvastam az ÉS-ben Rákócszi Gizella idézett szavait Beke Lászlónál.)

Ez az itt érzékelt spiritualitás feltételezi az ismétlés lehetőségét, a struktúrában való átalakulást. Ez a rendszer, amely Kontra Ágnes sajátja, megengedő a mintázatok és az organikus motívumokkal szemben, amelyek mintegy felületi elemként törik meg a monokromitást.

Ezen túl megosztanám még önökkel azt a számomra meglepő és érdekes adalékot így a megnyitó végén, hogy Kontra Ágnes nem ragadt bele ebbe az itt látható képekkel felvázolt nem csekély – egyetlen művészeti problémába. 

A művész figyelmét nem kerülték el a színek modelláló, vagy elnyelő minőségei sem. Ez a momentum azonban az itt látható tiszta festészetbe nehezen illeszthető be, így egy olyan páratlan kísérletbe kezdett, - amelyet persze lehetősé tesznek kiemelkedő szobrászi képességei – és amely szerint azt vizsgálja, hogy egy a térben álló tárgy – az ő esetében meglepő módon, egy portrészobor – miként viselkedik, ha olyan színeket és felületi bevonatokat kap, amely éppen arra hivatott, hogy a fényt elnyelve elrejtse a formák éles körvonalait.

Ugyan itt nem láthatjuk ezeket a portrékat, csak a katalógusában, ami az utóbbi idők műveit foglalja magában.

Ezzel ajánlom a figyelmükbe ezt a kiadványt is és ezennel a kiállítást megnyitom.

Muladi Brigitta

©2019 - Kontra Ágnes