Táj, pára, hegy, virág, felhő. Egymást fedő színrétegek rajzolják ki az alig felismerhető, inkább csak sejthető természeti alakzatokat. A táj harmóniáját sohasem zavarja meg emberi lény, legvégső lényegét látjuk az elemeknek: a maga minőségében mutatkozik meg a lomb, a pára, a levegő. Gyanítható, hogy nem valóságos tájakat látunk, a természeti motívumok csak megjelenítő eszközei a belső képeknek, melyek a fenség, az erő, a magány lírai megfogalmazásai. Ezek a szálak ágyazzák be Kontra Ágnes műveit az európai művészeti hagyományba.
Ágnest a festészet alapjait illető, konceptuális kérdések foglalkoztatják, az abszrakció és realizmus határán egyensúlyozó, de egyik irányba sem billenő motívumai évek óta tartó vizsgálat eredményeképpen jöttek létre. Marcel Duchamp felfogásaszerint[1] a műalkotás két szintű: fogalmi és formai, ez a kettő állandóan közelíti, de el nem éri egymást, más szóval, a felbukkanó gondolat és annak nyelvi/formai megfogalmazása, a kifejezés között örök hiátus van jelen. Úgy vélem, Ágnes is ezen a mezsgyén munkálkodik, a világról alkotott alapvető tapasztalatait igyekszik felénk közvetíteni.
Megfogalmazásra váró témái pedig az idő, a mozgás, a fény által modulált tér, amit nagyon fontos leszögezni művészete kapcsán, mert bár képei színvilágukkal, csendességükkel vagy harmonikus stílusukkal már első pillantásra is gyönyörködtetnek, alkotójuk célja elsősorban nem ez. Virágai, felhői nem természet vagy fotó alapján festettek, képzeletbeli világai mégis mindannyiunk számára ismerősek. Az emberi alak hiánya ellenére a főszereplő az ember, a néző, akinek szemszögéből e látomások feltárulnak számunkra. Ágnes számára ezek ürügyek, hogy létező és nem létező, látható és nem látható határán megjelenő filozófiai és festészeti fogalmakkal dolgozhasson.
Kontra Ágnes festményeinek további olvasata is lehetséges. Ha nem az európai kultúrkör irányából vizsgáljuk munkáit, akkor további értelmezési tartományokra bukkanhatunk. Kulcsot ezekhez keleti utazásai adhatnak: több ázsiai országban is járt már, érdeklődése mégsem a másságot megtestesítő egzotikumra, a nyugatival szemben állónak tekintett kultúrákra irányul, és távol áll tőle a kilencvenes évek óta divatos, gyakran felszínes multikulti[2] is.
Túlzás lenne direkt párhuzamokat vonni a japán, a kínai műveszet és a magyar festő művei között, de a tapasztalataiból fakadó gondolati párhuzamokra mindenképpen figyelni kell. Tájképei, virág- és felhő-csendéletei mint koanok vagy haikuk állnak a beavatást kérő néző előtt. E két versforma egyszerre irodalmi és pegagógiai jelenség, de nem megmagyaráznak, tanítanak valamit. Mindkettő célja a tanítványt, az olvasót elmélyülésre és megvilágosodásra késztetni, tehát nemcsak szövegek, hanem meditációs tárgyak is. Ezekben az irodalmi alkotásokban a Távol-Kelet időfelfogása is határozottan jelen van: a rohanó idő tematizálása helyett egy pillanatot merevít ki a szerző, és azt az időtlenség felé tolja el.[3]
Kontra Ágnes munkája is ezt a lehetőséget kínálja: a finom árnyalatok, az ecsetvonások jelentőséggel bírnak, mert nem a képfelszínre, hanem a képen túli tartományokra, az időben rögzített, pillanatnyi mozdulat létére, jelentőségére mutatnak. Ha tágítjuk fókuszunkat, újabb részletekkel gazdagodhatunk: kompozícióit kiegyensúlyozza a hegy vagy az út térbeli elhelyezése, és élettel töltik meg a felhők vagy virágszirmok ritmikus csoportjai; és amint a keleti művészetben, képein a természet sohasem mozdulatlan vagy élettelen. Ahogy látszólag nyugodt festményeit nézzük, a rétegzett festékpászmáknak köszönhetően a természeti elemek többféle irányban mozgónak, lélegzőnek tűnnek.
Ezek azok a festészeti és tartalmi értékek, melyek mindenképp figyelemre méltóvá teszik Kontra Ágnes műveit. Ha úgy akarjuk, Kelet és Nyugat egyszerre van jelen a képeken. Gyönyörködhetünk harmóniáin, vagy hagyhatjuk tekintetünket megpihenni egy-egy ecsetvonás szemlélésében is. Ágnes látásmódjának nyitottsága hozzásegíti műveinek nézőjét, hogy elméjét szabadon engedje, határok nélkül.
Üveges Krisztina
Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum