„A lélek fénye színekbe költözik, a színek alakot öltenek, a formák megmozdulnak, a mozdulat hangot ad. És vers szól és kép kerül a falra.”
(Mányoki Endre, író, kritikus, a Magyar Képzőművészeti Egyetem adjunktusa – Harmatpont c. kiállításának megnyitójára)
A családodban volt művész?
Nem. Én voltam az első, aki ezt a hivatást választotta, de van egy családi legenda, miszerint volt egy felmenőm, aki templomi freskókat készített. Magától értetődő természetességgel jött, hogy képzőművész legyek. Gyermekkoromban nem is tudtam, hogy van ilyen szakma, hogy ezt lehet választani, de már általános iskola végétől szükségszerűnek éreztem, hogy fessek, rajzoljak. A festőművésszé váláshoz először is el kellett engedni az összes többi dolgot, amivel még vonzottuk egymást, mert a festésen kívül komolyan érdekelt még a zene és a szertorna is. Szerettem volna emberekkel is foglalkozni, ami meg is valósult. Tanácsadóként jellemzően én kérdezek, és nem rólam kérdeznek, mint ebben az interjúban.
Mi volt az első képed témája, amire emlékszel?
Színes létrák. Nagyon sokáig foglalkoztatott a tér és közeg vizuális megfogalmazása. Ezek a létrák, kötélhágcsók az égből lógtak le, légiesen táncoltak, és arra vártak, hogy egy ember megkapaszkodjon és felmásszon rajtuk. Ez bennem egy nagyon régi vízió volt, magamban élesen láttam belső képként. 20-21 éves koromban festettem meg.
Mit adott neked, illetve a látogatóknak a Nyitott Műtermek Délutánja?
Egy néző nem adhat annál többet, mint hogy időt szán a képeimre. Ezzel engedi, hogy a kép tegyen vele valamit, illetve erőfeszítést is tesz, hogy közeledhessen. Ezen kívül nagyon sok jó élmény fűz ehhez az eseményhez, mert nagyon jó kérdéseket szegeztek nekem. Minden embernek individuális a nézőpontja, a segítségükkel új vetületeit láthatjuk meg a saját munkánknak.
Mennyit és mikor dolgozol, festesz?
Van úgy, hogy folyamatosan 4-5 órákat tudok egyhuzamban festeni, de van, hogy csak szakaszosan. Oda kell adni rá az egész napot. A hetirendem relatív ritmusosan ismétlődik, hogy minden vállalásomat csinálni tudjam.
Mi inspirál? Mivel foglalkozol jelenleg?
Sokat utazom, ez inspirál leginkább. A képeimben a látott, valós tájtól rugaszkodom el valami olyasmi felé, ami a ráismerés élményét biztosíthatja a nézőnek, nekem pedig vizuális problémát okoz Általában az atmoszféra, a fény, a levegő, a távlat és a benne létezők kapcsolata adja meg a kiindulópontot. Most éppen növényekkel foglalkozom. Tüneményeket figyelhetek meg általuk, melyet szintén a levegő és a szirmokon átszűrődő fény okoz. Ennek a térnek a megfestésével kísérletezem most. Nekem szükségem van valamire, amivel megérkezem a fizikai valóságba, és formát tudok adni az általam hordozott belső képeknek. A nézőnek pedig egy elrugaszkodó pontot jelenthet a festmény oda, ahonnan a kiinduló kép származik.
Emellett az utazásaim során megismert emberek, helyszínek, szimbólumok segítik a témáim alakulását. Ott persze nem azon gondolkodom, hogy hogyan fogom majd megfesteni Cornwall harmatos párás völgyeit, vagy Antalya naplemente-narancs hegyeit, hanem én is fürdök a látás élményében, hagyom, hogy alakítson. Van olyan képem is, ami a korábbi műtermem előtti fák árnyékából született meg.
Milyen körülmény biztosítja az alkotómunkádat?
Lecsendesedéssel hangolódom a festésre. Ezzel a módszerrel tudok kinyílni olyan nagyra, hogy a képeket létre tudjam hozni. Van, hogy az ember csak próbálkozik és van, amikor egyszerűen minden megoldódik a megkezdett képeken is. Ez nagyon nagy áldás. Csendben és befelé fordulva festek, ahonnan nagyon nehéz visszajönnöm. A festményeim témái megteremtődnek a saját belső látásomban. Ehhez az el nem illanó belső képhez tudom a megszületendő képet hasonlítani.
A körülményeket illetően jellemzően tehát csendre van szükségem, de van, amikor zenét hallgatok. Ilyenkor ez általában repetitív dallam, de lehet komoly, jazz esetleg zen zene. De amikor új dolgot kezd el az ember, azt csak csendben lehet. A képet tisztán kell látnom, és ehhez csend kell.
Melyik szó jellemzi leginkább a képeidet?
Légiesség. Bár inkább mások szokták jellemezni a képeimet. Nekem az a feladatom, hogy a mondanivalómat hatékonyan közvetíthessem a nézők számára.