Mányoki Endre: A szín a lélek fénye

Anyag, szín, lélek, fény - az alkotó ember eszköztára. Az emberé, aki megjárta Platon barlangját fölfelé, a fény felé, és visszatérvén be akar számolni arról, amire nincsen szó, sem emlék. Hoz magával valamit, amit nem lehet átadni. Hozza magában a patak tükrét, de a barlangban nincsen víztócsa sem. Hozza a Napot, de a barlangban csak tűz van.

De tűz: van. És ha víztükör nincs is, hát van tükröződés, de ha az sincs, legalább vannak árnyak. Mozgás, tánc, hangok, alakzatok. Fény nincs, de vannak színek. A lélek fénye színekbe költözik, a színek alakot öltenek, a formák megmozdulnak, a mozdulat hangot ad. És vers szól és kép kerül a falra.

Tájakat látunk, ahol sohasem jártunk. Leskelődünk onnan, ahol sosem hasaltunk. Valami táncol, valami sokadalom, akár egy látomás olyan. És mi lázasan kutatjuk odabent, lelkünk mélyén : honnan ismerős ez a tánc? És emlékeket találunk, meséket és álmokat, hangokat, ahogy anya mondja, vagy színész mondja, vagy a belső hang mondja : lidérc. Megrémülünk az emléktől és borzongunk, de a riadalomra tünde libben elő, és már nem fontos, hogy mit tudunk a lidércről, ami fény és láng és gáz és robbanás. Jönnek, tolulnak, egymásra telepednek tudások és sejtések, félelmek és megnyugvások. Áradó nyugalom: megtaláltunk valamit, ami, lám, mindig is miénk volt, de nem tudott életre vergődni.

Ahogy a szín fényt, az érzelem az ösztönt, a tudat pedig a fogalmat keresi. A mélység mindig magasság felé törekszik, a magas meg az eredetét fürkészi a mélyben. Középütt az ember, maga a mélység és a magasság, a tudat és az ösztön. Lényege a léte. Maga a létezés. A létezés tere pedig a táj. A tér, amely végtelen. Határolt végtelen, mely minden pontján tágul, amíg egy újabb végtelen határát el nem éri.

Ember voltunk esendő szépsége, ebben a tájban bontakozik ki, s formálódik újra meg újra. Ez a táj az otthonunk. Különös táj: a lelkünk.

Ember voltunk isteni lényegének egyetlen bizonyítéka az alkotás képessége. Akár az bumfordi bálvány a kikötő partszegélyén, úgy bámulunk, önfeledten, a felnyíló ég felé - csak a vászon tart meg, hogy a sötétbe ne essünk. Félelem és ámulat, esendőség, kicsiség - és a végtelen igézete: egyetlen kéz látszólag egyetlen gesztusában. Tér, mely más tereket tár fel. Pilinszky mellé könyöklünk ki a szeles csillagokra, Veszelszky mellé a festőodu ablakába. Friedrichhel állunk a hegy ormán, Csontváryval Baalbek előtt. Hölderlin, Novalis ,Mörike és Rilke, József Attila és Hamvas, Weöres és Tandori hív, ki-ki a maga univerzumába. Létezésünk így tágul létegésszé. Létünk tehát a létezés maga.

Így készül a világ. Nem a történelem futószalagjára szerelve, hanem így: látást látva - így hiszem. Készül koldus színekből és toluló szavakból, bumfordi kőből és nyúlós ragacsból. Kontra Ágnes míves és mágus, festő és művész látszólag egyetlen gesztusából. Minden mozdulatából.

Mányoki Endre - író, kritikus, a Magyar Képzőművészeti Egyetem adjunktusa

 

Fotó: Czimbal Gyula

©2019 - Kontra Ágnes