Antall István: A tájak mögötti táj

Az első mozdulattól kezdve, az első ecsetvonástól, az első folt fölrakásától klasszikus ez a festészet, mert nem keres, hanem talál.

Az előzményről annyit biztosan tudhatunk, hogy Kontra Ágnes egyszer és mindenkorra eldöntötte, hogy az európai klasszikus táblakép festészet világát teremti újjá, ezen belül is a magyar képzőművészet azon iskoláját műveli, ahol a technikai és az intellektuális igényesség, a mívesség finom, rejtett, szemérmes lírával teljes.

E festészet a megmunkáltságnak a leggazdagabb többrétegűségét, többszólamúságát örökítette át, ahol az egymásra hordott színfoltok tökéletes, szinte filozofikus igényességű egységgé érnek, a ahol még sincs nyoma az agyonkínzott anyagnak, a szétsikált felületnek, az esendő tétovaságnak.

Kontra Ágnes bátorsága nem abban áll, hogy nem a forma kísérletek felől újít, nem a festői, vagy tágabban a képzőművészeti gesztust igyekszik – meghökkentő tényként – elénk lökni, nem kétségeit, vívódásait lobbantja szemünkre, hanem a hagyomány belsőtermészetét kutatva hódít meg újabb külső és belső tájakat. Nem idegenkedik a harmóniától, a visszafogott hangulatoktól, tudatosan vállalja és építi képpé őket. Művészi radikalizmusa rejtőzködő, szemérmes, mert elfordul a huszadik huszonegyedik század művészeti dogmájától, a minden áron való polgárpukkasztástól, elfordul az ötletek önmagukat öncélként sistergető látvány-petárdáitól, nem igyekszik talált tárgyakkal helyettesíteni.

Ennél bátrabb döntést festő ma alig hozhat. S ez akkor is így van, ha érzékeljük, hogy egy egész művésznemzedéknek lett elege a mögöttünk maradt század öngerjesztő izgalmából, az intellektualitást pózzá lényegítő riszálásból, a sorsot szereppé ürítő művészi magatartásból.

Kontra Ágnes nincs egyedül, és mégsem falka-ember. Céljait maga tűzi ki, festészeti vállalásait maga teljesíti, feladatait maga vállalja, és oldja meg, csak annyira figyel a pálya és kortársakra, hogy önmagát el tudja helyezni a valós és intellektuális térben. Tájékozódik, és nem tudásokat asszimilál. Munkáin az a kifelé és befelé egyforma érzékenységgel figyelő ember fogalmazza meg világképét, aki tudatos cselekvésével tartja ébren invencióit, érzéseit, látvánnyá érlelt költészetét. E tudatosság leginkább a kompozíciók feszített szerkezetében érhető tetten. Feszített szerkezetről kell beszélnem akkor is, ha képzelt terei építettnek tűnnek, és akkor is, ha a természetre, illetve még inkább a természet élményére utalnak.

A már emlegetett képi harmónia nem elfordulás a konfliktusoktól, nem egy látszat-világ díszlet festészete, hanem a nyugtalanító létezés, gazdag érzésekkel teli feldolgozása. Mind technikai, intellektuális, mind lírai, érzelmi értelemben bejárja a tájakat ez a fiatal végtelenül érzékeny, képi redukáltságában is nagyon összetett alkotó.

Az ember, aki ez esetben nő, utánozhatatlan kedvességgel, nyíltsággal, hogy ne mondjam keresetlen ártatlansággal mosolyog ránk, ám amikor képeivel szembesülünk, akkor szinte meghökkent a gondolkodó, teremtő felelősségtudat. Mert nem látványfestészet ez, nem a tanult terek felmondása, hanem egy mélyen át, és megélt világ felmutatása. Nem akar beavatni a titokba, inkább a titok részévé tesz minket akkor is, amikor látszólag ember-állat nélküli ürességet oly mértékben humanizálja, hogy az gazdagon benépesül.

Nem fest virágot, füvet, vizet, és ne fest fát, mégis ott lüktet vásznain – anyagában az élet. Ha falakat épít, utakat vagy tereket rendez, köveket válogat, és lépcsőt terít elénk egyetlen, gyökérzetét és világító fejet a képen kívül felejtő lámpaoszlop felkiáltó jelével kettévágja, szétfeszíti a teret, vagy korlátokkal szabdalja azt.

E jelekkel – minden széles gesztus nélkül – a teremtés és a létezés teljességét mutatja. Az egyáltalán nem mondható, hogy megszenvedett művészet ez, mert Kontra Ágnes számára a festészet vágyott cselekvés, a belső kényszer nem elhúzódó kínlódás, hanem mondandó, amelynek formáit, szabályait, feltétlen ismeri, kötöttségeit biztos tudása oldja fel. Minden képe arról vall, hogy e szakma általa fontosnak tartott elemeit elsajátította, iskoláit kijárta, s bír azzal a nagyvonalúsággal, amivel nem a mesterség ügyes fogásait, hanem alkotói szándékainak egészét mutatja fel. Kontra Ágnesnek éppen ezért nincs, és nem is lehet köze mestereihez, miközben nagyon sok köze van hozzájuk. És ez egyáltalán nem játék a szavakkal.

Őt a Képzőművészeti Egyetemre, osztályába válogató Szabados Árpád és az Őt később befogadó Gaál József formai, képi értelemben sehol nem fedezhető fel Kontra Ágnes munkáiban. Sokkal inkább magatartást, gondolkodásmódot, szakmai igényességet és – ki merem mondani: morális-tartást – kapott tőlük és nem üres festői mintákat lesett el.

Nem véletlen tehát, hogy ma is foglalkoztatja az az emberi élmény, amely a műtermek világában, munka közben, néha szinte észrevétlenül vette körül.

A szó legteljesebb értelmében látó festő, Ő a kezdet kezdetétől, és biztosak lehetünk benn, hogy ezt a képességét, tehetsége és szelíd elszántsága által csak még teljesebbé tesz.

Elhangzott:  2006, Kontra Ágnes Tér c. kiállításának megnyitóján
Antall István - Újságíró, Magyar Rádió

©2019 - Kontra Ágnes