DRAGOMÁN GYÖRGY: LÁTÓSDI

Ezzel a szöveggel nyitottam Agnes Kontra kiállítását a B32 Galéria és Kultúrtérben. Lassan kell olvasni, majdnem mintha vers volna:

Látósdit fogunk játszani a testvéremmel.

Lehunyom a szemem, a testvérem is lehunyja az övét,

a nap felé tartja az arcát, a nap átsüt a szemhéján, át a bőr és rétegein, át az erek falain, át az izmok szövetein, át a sejtek membránjain, át a finom hártyákon, át a retinán, a pupillán, a csarnokvizen,
fénykört lobbant a szemhéja mögött,
vörös fénykört,
fekete lángot,
érzem,
látom.

Én háttal állok a napnak, háttal állok a testvéremnek, az én arcom nem éri fény, az én szemhéjam nem éri fény, mégis ott a szemhéjam mögött az, amit a testvérem lehunyt szeme lát, szinte nem is látom még, csak érzem,

halványan
finoman

Messze vagyunk még egymástól,

de elindulunk szépen lassan egymás felé,

lépésről lépésre

közeledünk a másik felé,

aztán amikor összeér a hátunk, akkor megállunk, és összekulcsoljuk a két karunkat, és forogni kezdünk,

először lassan, aztán gyorsabban, aztán még gyorsabban, aztán még annál is gyorsabban,

még annál is, még annál is, még annál is gyorsabban

aztán, amikor már nem bírjuk tovább

lezökkenünk a földre, úgy, hogy közben végig egymás hátának nyomjuk a hátunk.

Örvénylik és forog a szemhéjunk mögött a sötétség, örvénylik és forog a szemhéjunk mögött a fény, megtámasztjuk a földön a lábunk, és egymásnak nyomjuk a gerincünk és a hátunk és a vállunk, olyan erővel, hogy tudjuk, hogyha akarnánk, akkor akár fel is tudnánk egyszerre állni,

tántorogva, egymást támogatva állnánk fel, elképzelem, és tudom, hogy a testvérem is elképzeli, majdnem olyan, mintha megtörtént volna,

de nem állunk fel, hanem csak ülünk, és érezzük a hátunkon a másik hátát, a vállunkon a másik vállát, nem mondunk semmit, hanem csak szépen ülünk és várjuk, hogy elmúljon a szédülés, és összehangolódjon a légzésünk, úgy, hogy amikor én kifújom a levegőt, akkor a testvérem beszívja, és amikor a testvérem beszívja, akkor én kifújom,

szépen lassan, szépen lassan, szépen lassan,

figyelni kell a légzést, de gondolni nem szabad rá, mert hogyha gondolnék is rá, akkor a testvérem testére kéne gondoljak,

arra, hogy ott a gerince a gerincem mögött,
és a bordái a bordám mögött,
és a tüdeje a tüdőm mögött,
és a szíve a szívem mögött,
és akkor ő is az én testemen gondolkozna,

az egy másik játék lenne, a testesdi, azt már nem szoktuk játszani, mert túl fájdalmas abbahagyni, mert amikor felállunk és ellépünk egymástól, akkor azt érezzük, hogy levágták a karunk, levágták a vállunk, levágták a fejünk,

ezért egy ideje már nem játszunk testesdit, és most se fogunk,

de persze mind a ketten gondolunk rá egy kicsit, arra, hogy milyen jó volt, amikor még úgy tudtunk játszani, hogy nem fájt, amikor még úgy tudtunk elválni is és összekapcsolódni is, hogy nem tudtuk se azt, hogy mi az összekapcsolódás, se azt, hogy mi az elválás, mert nem fájt egyik se, hanem csak megtörtént,
de mind a ketten tudjuk, hogy a testesdi, az már túl fájdalmas játék, azt most nem játszhatjuk, úgyhogy most nem is szabad egymás testére gondoljunk, hanem csak ülünk és várjuk, hogy összehangolódjon a légzésünk, és amikor már szépen lassan egyszerre lélegzünk, akkor elkezdünk látni,

egyikünk kinyitja a szemét,

nem tudjuk, hogy melyikünk, vagy én, vagy a testvérem, nem számít, mert egyszerre látunk, én úgy, mintha az ő szemén át, és ő úgy, mintha az én szememen át, még ha az enyém is, akkor is a másiké, még ha az övé is, akkor is a másiké,

ez a látósdi lényege, máskor is látunk, igen, mindig, amikor nyitva a szemünk, mindig, de ez most nem olyan, ez nem sima látás, ez több is, és kevesebb is, ez más, olyan, mintha először, olyan, mint amikor először, hiába tudjuk, hogy sokadszor, mégis először, legelőször, legeslegelőször.

Mindegy, hogy mi van előttünk, mondjuk legyen egy régi út kanyarulata, vagy legyen az ég előtt lengő sötét levélerdő, vagy legyen a nap árnyéka, vagy a telihold fényes lenyomata, vagy legyen egy darab uszadékfa, amit kisodort az áramlás a homokra, amikor látósdit játszunk, nem számít, hogy mit látunk, hanem az számít, hogy látunk, egyszerre a magunk szemén át, és a másik szemén át, a valóság felragyog, meghunyorgat, szemünkbe veri a fényt,

minden régi és minden új, minden felület mélyebb önmagánál, a rétegek alatt újabb rétegek, és azok alatt még továbbiak, úgy, ahogy az ég kékje mögött is ott az űr feketéje, csak nehéz kilátni belőle, úgy, ahogy a homok fehérsége alatt is ott az agyagos föld vöröse, csak nehéz kilátni mögüle,

ezt látom, amikor a testvérem szemén keresztül látok, és ő is ezt látja, amikor az én szememen keresztül lát, egyszerre a felszínt és egyszerre a mélyet, a világ egyszerre nagyon régi és a nagyon új, amikor látósdit játszunk, semmit se látunk, de mindent látunk, úgy látjuk a mindent, mint a semmit, úgy látjuk a semmit, mint a valamit,

ez a látósdi,

amikor egyszerre látunk nagyon közelről és nagyon távolról,

ez,

amikor oda látunk be a másik szemén át, abba a résbe,

ami elválasztja egymástól a létezőket és nemlétezőket,

a valamit és a semmit.

Ülünk a testvéremmel, egymás légzésének ritmusában, egyikünk lehunyja, másikunk ugyanabban a pillanatban kinyitja a szemét, látósdit játszunk, mindent látunk, semmit se látunk.

 

A megnyitó megtekinthető itt:

https://www.youtube.com/watch?v=Hi6A3BDM2Wc&feature=youtu.be&fbclid=IwAR2vFpKs5vN1IFc9TYZFlbfQaM3osdr59pyl36RQhfu94aJ5C8nkmgJchYM

Készítette: longmusicproduction

©2019 - Kontra Ágnes