_ a jelenért / _ for the present
A teremben Kontra Ágnes helyspecifikus installációja látható. Az elnevezés arra hívja fel a figyelmet, hogy itt a műtárgy a megszokottól eltérő módon van kiállítva. A művet hangsúlyosan veszi körbe a tér, ami a kiterjesztett mű részét alkotja, a kettő együtt képez oszthatatlan egységet. Ez az egység hozza létre a szituációt, amibe a néző belép, az ő aktív figyelmével együtt alakul ki az értelmezési helyzet.
Az installáció, mint műfaj, a múlt század elején a dadaisták és a szürrealisták gyakorlatában jelent meg először. A hagyományos műtárgy-felfogást és kiállítás-rendezési szokást elutasítva, a festészet háromdimenziós kiterjesztéseként fogták fel a műtárgyat körülvevő teret, ami nézőt is belefoglalja a műbe. A korábbi kompozíciós és kiállítás-rendezési gyakorlat a perspektíva segítségével úgy alakította a művet és a befogadási helyzetet, hogy a néző tekintete a mű horizontjára essen és egy adott távolságról táruljon fel a művész szándéka szerinti látvány. Ez a helyzet a nézőt állította a középpontba, de megtartotta a távolságot ezzel szemben az új paradigma a decentralizálásra törekedett, a mű közelébe engedte a néző, hogy ő saját késztetései szerint fedezze fel azt, teret engedve az egyéni pszichológiai háttérnek és alternatív érzékelési helyzeteknek. E szemléletváltás fő vívmánya az volt, hogy az egyértelmű befogadás helyett egy többértelmű szituáció, - a szemiotikai szóhasználattal - valóságmező jöjjön létre, ahol ezernyi egyedi tapasztalat fogalmazódhat meg.
Kontra Ágnes műve, ami egy hosszabb ideje elindult művészi kutatómunka egy állomásának tekintendő most, a nézőt erre a kiemelt tapasztalásra készteti. A kis alapterületű Herman-terem, mint kiállítótér választása azt sugallja, hogy a művész ezzel kívánta létrehozni a kitüntetett figyelni helyzetet. A terelőfal mögé belépő nézőt az íves falak körülölelik a művel együtt, kizárva a figyelemelterelő tényezőket. A térben egy festmény látható, erre fókuszálhatja a néző a tekintetét. Az elmélyedés gyakorlata ez, amikor a tudat a képen, mint meditációs tárgyon pihen. Textúrát, térviszonylatot, színt, fényt, formákat, mozgást magába sűrítő mű ez, hosszú időn keresztül, türelemmel felvitt rétegek sokaságát hordozza. Ez a meditatív munkafolyamat a nézőre is vonatkoztatható, aki rászánja magát az apró mozzanatok észlelésére, befogadói teret nyitva a színek és árnyalatok nyomán a megérzések és élmények felbukkanásának.
Vaszilij Kandinszkij így írt az absztrakt művészetről: „... a művész úgy jár el, mint a természet, mely szerényen a protoplazmával és a sejtekkel kezdte, hogy egészen lassan egyre bonyolultabb szervezetekhez jusson el.” Kontra Ágnes korábbi művei is a természet megfigyeléséből indultak ki. Ahogy figuratív művei elszakadtak a táj, a növényzet, az atmoszféra bemutatásától, a művész egyre szerényebb, visszafogottabb eszközöket használt fel, hogy megossza velünk élményeit, melyek először egy belső képben fogalmazódnak meg. Amikor ez a belső kép elég erős, akkor kezdődik el a festés folyamata. A hűvös kék felület alatt a korábban felrakott ragyogó narancs árnyalatok bújnak meg. A narancs intenzív melegsége átragyogtatja a hidegebb kékeket és fehéreket, ahogy a lüktető élet bújik meg, vagy ki a ráció fegyelmezettsége alól. A finom színmoduláció két körformát is rejt. A kör az emberiség egyik legalapvetőbb szimbóluma, az idők során a végtelen, a tökéletesség, az örökkévalóság jelképévé vált. A festményen látható körök mozognak, talán távolodnak, talán közelítenek egymáshoz. Metszetükben kialakul egy ellipszis, ami a bolygók által leírt pálya alapján vált az univerzum szimbólumává. A fennmaradó körcikkek holdsarló alakot vesznek fel, ami az állandó változás jelképe.
A festményen látható színek és szimbólumok gondolatokat ébresztenek, de hagyjuk ezeket tudatunkból távozni. Célunk a nyelvi magyarázatokon való túllépés, és az intuitív megértés elérése, amely alapjaiban változtathatja meg látásmódunkat a világról és önmagunkról.
Üveges Krisztina
művészettörténész